Könyvtáros Svédországban

Hogyan lehetséges valójában, hogy egy olyan kis ország, mint Svédország – a földgolyó egy csomó országában valószínűleg teljesen ismeretlen– a világ legnagyobb gyerekirodalmi díját ítéli oda?

Erről kérdeztük Larry Lempertet, az ALMA-zsűri szóvivőjét, a Nemzetközi Könyvtár igazgatóját.

- Astrid Lindgren olyan jelentős személyiség volt, hogy a svéd állam hangsúlyozni akarta életműve jelentőségét, és azt, hogy a gyerekkönyv FONTOS és magas státusszal KELL, hogy bírjon. Az, hogy Svédországnak olyan fantasztikus gyermek- és ifjúsági könyvei vannak, Astrid Lindgren érdeme. Ö egyengette a gyerekkönyvek útját, ő harcolt azért, hogy azok jelentőséggel bírjanak, és ő mutatta meg, hogy a gyerekkönyvíró egy olyan kategória, amelyik képes a gyerekek és az ifjúság helyzetét ábrázolni, és ezt akarja is. Részben Astrid Lindgrennek is köszönhetjük, hogy az 1970-es évek a gyerekek arany évtizede lett: óvodák létesültek, gyerekkönyvtárosokkal és iskolai könyvtárosokkal és egy csomó íróval és illusztrátorral gazdagodtunk, akik fantasztikus gyerek- és ifjúsági könyveket készítettek. És ennek az időszaknak az öröksége máig is él, ez pedig erősen hatott ránk, akik a gyerekekkel és gyerekkultúrával foglalkozunk.

Larry Lempert az ALMA-zsűriben ül, további 11 taggal együtt. A zsűrit a Kulturális Tanács vezetősége nevezi ki, és valamennyiük valamiféle kapcsolatban áll a gyerekek világával – van köztük pl. irodalomkutató, író, illusztrátorok, könyvtárosok és kritikusok. Egy tag Astrid Lindgren családját reprezentálja.

    Eddig értem, de hogyan történik a jelöltek kiválasztása? Hiszen a világ minden tájáról származnak! Nem is annyira bonyolult, mint amilyennek látszik: A munka elsősorban abból áll, hogy megkeressék azokat a szervezeteket, amelyek gyerekkönyvekkel foglalkoznak a különböző országokban. Ezek aztán kijelölik a ”saját” kedvenc íróikat, illusztrátoraikat és szervezeteiket. Maga a zsűri is azt javasolhat, akit akar. Azt mondhatjuk tehát, hogy nagyjából képesek felölelni a világ összes íróját, illusztrátorát és szervezetét. Hogy a csudába tudnak akkor egyetlen győztest kiválasztani?

-         Úgy, hogy olvasunk és olvasunk és olvasunk és vitatkozunk – mondja Larry Lempert. – Belemélyedünk az összes jelölt művészetébe. Ha nem értjük a könyvet, lefordítjuk svédre. Tovább is képezzük egymást a zsűrin belül, egyrészt vitákon keresztül, másrészt, akik pl. a képhez értenek, azok szemináriumokat tartanak a többieknek. A zsűrizés során az összes jelölt művei előttünk vannak az asztalon. Idővel kikristályosodik néhány kedvenc, akiket aztán összemérünk egymással. És folytatjuk a vitát és az összehasonlítást. Természetesen vannak olyan írók, akik egész idő alatt bennmaradnak, és akikért hallatlanul lelkesedünk, és mások, akik kiesnek. Az abszolút célunk az, hogy előtárjuk a legeslegjobb művészi pályát, földrészre vagy nemre való tekintet nélkül.

 

Micsoda irgalmatlan munkát végeznek ebben a zsűriben – szórakoztató, fontos és nehéz! De valójában van egy kis bökkenő … Az elmúlt hat év alatt, amikor egymás után vették át a díjat a világ legidősebb és legelismertebb írói, a gyerekkönyvek irányadó körei elégedetlenségüknek adtak hangot: Csak igen elismert idős írók kapják meg a díjat? (Kívételt képez a japán illusztrátor Ryôji Arai, aki 2005-ben megosztotta a díjat Philip Pullmannal, valamint az idei díjnyertes Sonya Hartnett).

Larry Lempert elismeri, hogy ez egy kis dilemmát okoz, mivel azok a szervezetek, amelyek javaslatot tesznek, főként a ”saját” legjobb és legelismertebb könyvszerzőjüket emelik ki, még akkor is, ha sok ügyes fiatal is van, aki felfelé tör.

- Rendszerint a már elismert írói munkássággal rendelkező írókat jelölik, akik utat mutattak az adott országban - mondja Larry Lempert. – Ezt tiszteletben kell tartanunk, ugyanakkor nyitottnak kell lennünk más könyvkészítők irányában is ezekben az országokban. Minden jelölő országnak jogában áll 2 honi és 2 nemzetközi nevet javasolni. Sokan közülük természetesen ismeretlenek a számunkra, és ez azon múlik, hogy mi zsűriként hiányos ismeretekkel rendelkezünk a világ összes könyvművészéről. Az, hogy olyan kevés külföldi könyv van lefordítva, azért van, mert mi kis nyelvterület vagyunk, és azért is, mert a gyerek- és ifjúsági könyvek gyakran nagyon regionálisak. 2000 és 2006 között csak huszonvalahány címet fordítottak le (svédre – a ford.) a nem nyugati országokból (ha eltekintünk a japán és kóreai mangától/ manwhától). Tekintettel arra, hogy kb. 1500 gyerek- és ifjúsági könyv jelenik meg évente Svédországban, ez egy elenyészően kis kiadás. Éppen ezért ez a díj nagy lehetőség arra, hogy ráirányítsa a figyelmünket az egész világ gyerek- és ifjúsági irodalmára, és hogy abból részesedjünk!

Végül, de nem utolsó sorban szólnunk kell néhány szót Sonya Hartnettről, az idei ALMA-díjasról. Olvastam a Skuggan av den randiga vargen (Stripes of the sidestep wolf) című könyvét, amikor az 2004-ben megjelent Svédországban, és ritkán rázott meg ennyire egy ifjúsági könyv. Larry Lempert egyetért.

- Szerepemnél fogva egy csomó könyvet olvasok, és közülük nem mind ragad meg bennem. De Sonya Hartnett elbeszélései megmaradnak. Úgy tűnik, hogy van egy sötét vonulat, amit az embernek látnia kell, és mernie kell állást foglalni. Az erőszakot vizsgálja, miközben távol marad tőle. A könyveiben az ember megérti, mi sikerül félre, és hogy akik benépesítik a könyveit, miért cselekszenek úgy, ahogy cselekszenek. Egyetértettünk, és hallatlanul boldogok voltunk a zsűriben, amikor megegyeztünk abban, hogy ő az év díjnyertese. Felhívtam néhány órával azelőtt, ahogy a hír nyilvánosságra került, és az első szavai ezek voltak: You are kidding, this must be a joke!

A díjátadásra a Skansen Solliden pódiumán kerül sor május 28-án szerdán.
 
Díjazottak:

2003: Christine Nöstlinger, Ausztria és Maurice Sendak, USA
2004: Lygia Bojunga, Brazilia
2005: Ryôji Arai, Japán és Philip Pullman, Nagybrittannia
2006: Katherine Paterson, USA
2007: Banco del Libro, Venezuela
2008: Sonya Hartnett, Ausztrália

 

A fordítás a szerző engedélyével került fel a blogra.