Könyvtáros Svédországban

November óta csippel látjuk el vagyis “csippeljük” a könyveket a könyvtárban. Szerencsére a vége felé járunk, már csak az utolsó símítások vannak hátra.

Joggal kérdezheted, mit is jelent ez. Nos, egy új riasztó rendszert vezetünk be a könyvekbe. A neve RFID. Ez annyit jelent, hogy ha a kedves olvasó esetleg elfelejtette regisztráltatni a könyvet, amit magával visz, az az ajtóban sípolni kezd. Éppúgy, mint az áruházban.

Eddig egy mágnesszalagot helyeztünk a könyvbe, olyan helyre, hogy azt véletlenül se lehessen észrevenni. Ezt most egy apró csip helyettesíti egy hatalmas vignettában, amit a könyv fedelébe ragasztunk be. A vignetta olyan nagy, mint az, amit gyerekkorunkban a füzetekre ragasztottunk. Tehát jól észrevehető. (A kamaszok ezt már fel is fedezték. Nemrég 10 olyan könyvet találtunk szétdobálva, amiből kitépkedték a vignettát.)

Abban a kerületi könyvtárban, ahol én dolgozom, kb. 80 ezer kötet könyv van. Gondolhatod, hogy ezekbe csipet elhelyezni fáradságos és időigényes munka. De mindenki töretlen erővel dolgozik, jó érzés a csoportszellemet tapasztalni.

Már említettem, hogy a svédek borzasztó szertartásosak. Fél 10-kor az ország valamennyi hivatalában leáll a munka, és mindenki közösen kávézik 20-30 percet. Mi ezt fél 11-kor tesszük, mivel 11-kor nyit a könyvtár. Ilyenkor a konyhában gyűlünk össze és családias hangulatban társalgunk, miközben uzsonnázunk, teázunk meg kávézunk. A svédek hosszú kávét isznak, egy egész bögrével. Ez aztán jó alkalom arra is, hogy megvitassuk a munka közben adódó problémákat. Naívan azt kérdezem, hogy mi értelme van riasztót cserélni a könyvekben, amikor az egy vagyonba kerül. Egy csip 2,49 korona. A főkönyvtárban van 300 ezer kötet könyv, egy csomó egyéb dokumentum, és kb 20 kerületi könyvtár van a városban. Ráadásul az új berendezések, számítógépek stb. Szóval ki lehet számolni. (Ma egy svéd korona kb. 27 forint.)

-         Melissa – mondja az egyik kolléganő -, hát nem érted? A politikusok fiúk. Gyerekként mind legóval játszottak. Úgy vélik, hogy a technikára érdemes áldozni. Azt fel lehet mutatni: hogy lám, milyen modern könyvtárunk van. A kölcsönzési statisztikára már kevésbé lehet hivatkozni.

Szóval ülök és csippelem a könyveket. Abban valamennyien egyet értünk, hogy ez borzasztóan unalmas. Közben azon töprengek, hogy vajon hány év alatt lopnak el annyi könyvet, hogy ez az egész kifizetődő legyen. Ezen tépelődésemet megosztom a kollégámmal, aki velem szemben csippel.

-         Nem ez az egész lényege – mondja. – Ezzel az új rendszerrel lehetővé válik, hogy kölcsönző automatákat vezessenek be, és ez azt jelenti, hogy kevesebb könyvtárosra lesz szükség.

“Aha”, gondolom. “Akkor megint befellegzett annak, hogy valaha is alkalmazzanak.” Öt éve ugyanis helyettesítőként dolgozom. Eddig 5 könyvtárba hívtak hosszabb-rövidebb időre. Most pluszmunkás vagyok, ami azt jelenti, hogy az államtól kapom a fizetésemet 2 éven keresztül. Március 19-től tehát újra munkanélküli, akarom mondani álláskereső leszek, és újra megpróbálok majd helyettesíteni, ha valaki valahol megbetegszik.

Szóval lelkesen dolgozunk a könyvtárban, a főnökasszony pedig arra buzdít bennünket, hogy próbáljuk az olvasókat a kölcsönző automata felé irányítani. Az automatánk neve CODECO. Én meg azt gondolom, hogy az olvasóink szerencsére nem hülyék, és egy géppel szemben előnyben részesítik az emberi kapcsolatot. Bár az automata nagyon ügyes, legelőször azt írja ki, hogy a kedves olvasó mennyi késedelmi díjjal tartozik a könyvtárnak, mosolyogni azonban nem tud, meg nem mond egy-két kedves szót sem. Bár számomra korántsem kétséges, hogy ez is megoldható.

Szó se róla, az új rendszer valóban nagyon mutatós. 8 könyvet lehet egyszerre egy vágódeszka nagyságú lapra helyezni, és azt mind egyszerre beolvassa a gépbe. Rádióhullámokkal működik, így még az egészségünket sem károsítja.

Az olvasók meg ámuldoznak, hogy milyen modernek vagyunk. Hát, próbálunk haladni a korral. Igaz, hogy közben majd kinézem a szememet, hogy ellenőrizzem, valóban valamennyi könyv bekerült-e a gépbe, mert átmeneti stádiumban vagyunk, így előfordulhatnak hibák. A kölcsönzésnél ez még nem is lenne olyan nagy gond, hiszen a látogatóink becsületesek és általában visszahozzák a könyveket. Baj csak akkor van, ha nem regisztráljuk a visszahozott könyveket, mert akkor fölöslegesen küldjük ki a felszólítást. Nem részletezem, hogy ez mivel jár.

Arról meg nem is szólva, hogy a CD-könyveknek csak a dobozát riasztjuk, mert 18 korongot nem lehet csippel ellátni. Igaz, kevesebbet sem. Arra gondoltunk ui., hogy csak az utolsó korongot riasztjuk, mert azt szokták az olvasók leginkább benne felejteni a lejátszóban. De a tartó és az utolsó korong összekötése nem mindig müködik. Az automata meg nem számolja, hogy minden korong megvan-e. Így aztán csak reménykedhetünk, hogy mindegyik lemez visszakerül majd a könyvtárba, mert nem lesz időnk az olvasóknak telefonálgatni, hogy ugyan legyenek már szívesek viszahozni azt az utolsó korongot is. Enélkül ui. dobhatjuk ki az egész CD-könyvet.

A hibák ellenére azért mi töretlenül dolgozunk. Ezt a rendszert úgyis csak öt évre vették meg, azt valahogy kibírjuk, addigra meg ki tudja, talán kitalálnak egy még modernebbet, hogy ne unatkozzunk.