Az Északi Akvarellmúzeum képeskönyv szemináriumán a Tidholm házaspárral Ulla Rhedin kritikus beszélgetett. Anna-Clara Tidholm legkisebbeknek szóló könyveit jól ismerem, hiszen amikor Mazsola pici volt, sokat olvastuk a Ture-sorozatot. Anna-Clara elnyerte az összes lehetséges svéd díjat, köztük az August-díjat is 2002-ben, az Adjö, herr Muffin (Agyő, Muffin úr) címü könyvért, ami egy tengerimalac haláláról szól.
Thomas Tidholm felolvasta legújabb képeskönyvük, a Snälla barn (Jó gyerekek) szövegét. Amikor befejezte, a nézők között mély, döbbent csend honolt. Ulla Rhedin elmondta, hogy ez a könyv nagy vitát váltott ki, és többen is úgy tartották, hogy ez nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek való. Nos, a könyv lesújtó társadalomkritika a mai modern társadalomról, a felnőttek individualizmusáról, a családok szétbomlásáról, és arról, hogy vajon mi is történik majd a gyerekeinkkel, ha így folytatjuk tovább. Azt hiszem, a legtöbben lelkiismeretfurdalást éreztünk, amiért tudjuk, hogy ilyen a helyzet, mégsem teszünk semmit. A könyv megrázó élmény!
Stina Zethraeus a DN-ben a következőket írja:
”Való igaz, sok helyen így néz ki a gyerekek világa. De nem is tudom, hogy ez egy szuverén gyerekkönyv-e ezen valóság feldolgozására. Inkább egy vitakönyvnek érződik – annak pedig borzasztóan nagyszerű.”
Björn Wiman véleménye az Expressenben:
”Magam úgy látom ezt (a kérdést), mint egy folyamatban lévő társadalmi kísérlet mély, az apokaliptikus határán lévő ábrázolását, ami útban van ahhoz, hogy dugába dőljön.
Egy felnőtt számára lehetetlen a könyvet csak szó szerint olvasni.: két kislány – féltestvérek, sejthetően hat és kilenc évesek – hazajönnek az iskolából. Koruk elragadó kulcsos gyerekei. Az anyuka telefonál, hogy későn jön haza, Leif, a férfi Észak-Svédországból telefonál, és azt mondja, hogy lekéste a repülőgépet. Később az anyuka újra telefonál: nem akar hazajönni, valószínűleg talált egy másik férfit. Thomas Tidholm szövegének magába szívó sötétsége egész idő alatt az Anna-Clara Tidholm szabadalmazott naivizmusában lévő fénnyel találkozik.
Képeiben megjelenik a modernizmus is, mobiltelefonok, Furbiebabák és lapos tévéképernyők. És természetesen az új családszerkezet, amit már darabokra tört a stressz és a (felnőttek) megfeszített élettempója.
És aztán itt van még Julia, egy öreg néni, aki a semmiből bukkan elő, mint a gyerekek egyedüllétének csöndes tanúja. Az ő jelenléte az, ami végérvényesen megbontja a realizmust. Lehet, hogy ő egy tehetetlen őrangyal?
Itt ugyanis nemcsak egy válásról vagy összeroppant családi konstellációban élö gyerekekröl van szó. Hanem egy olyan társadalomról, ahol a felnőttek a saját elégtelenségük feletti felelősséget a gyerekeikre hárítják át. Akik érzékeltetik, hogy részt akarnak venni (a gyerekek életében), de már nincs hozzá erejük, hogy ezt meg is valósítsák. Vannak halszeletek a fagyasztóban. Meg húsgombócok. A jó gyerekek maguk meg tudják sütni. Nem vagyok benne biztos – ahogy azt már mondtam –, hogy a családom kisebb tagjai egyetértenek velem, de ez a könyv a leglesújtóbb olvamányok közé tartozik, amit eddig olvastam nekik.”
Vajon jellemző ez a kép Peperóniában is, vagy ott minden gyerek békés, boldog családban él?
A könyvböl illusztrációk a svéd blogomon tekinthetök meg.
Utolsó kommentek